Tarcsai Szabó Tibor meséje Részlet a Segítség, megszöktünk! c. mesekönyvből
Játékváros Dáridót kemény fából faragták, de a mocsár különös vidékét nehezen viselte. - Jó lesz innen mielőbb kikerülni - morogta. - Mindenütt csak víz meg sár meg kosz. - Mondtam nektek, hogy itt nem találtok egyetlen száraz helyet sem! - nevetett Mocsárka. Kacagása olyan volt, mintha hárfahúrok lágy zenéje zengett volna. Legalábbis Dáridónak úgy tűnt. - De még messze vagyunk a mocsár végétől! Előbb keresztül kell mennünk a Játékvároson! - Az meg mi a csuda? - Elhagyott játékok szomorú világa. Babák, autók, mackók, bábuk, házak, kisvasutak és minden, amivel a gyerekek játszanak. Bánatos hely. Oda kerülnek mindazok a játékok, amelyeket kidobtak, meguntak, elhajítottak, amelyek nem kellenek már senkinek. Pedig sok olyasmi van ott, ami még javítható vagy használható is lenne.. Csak hát el kellene juttatni azoknak a gyerekeknek, akik éppen egy ilyenre vágynak. - És miért nem viszi el őket senki? - Ugyan ki jönne el ide a világ végére? - nézett Mocsárka szomorú szemekkel Dáridóra, aki erre nem tudott mit mondani. Csak ment Mocsárka nyomában némán, valami érthetetlen bűntudattal. - Ott van! - torpant meg a leány. - A Játékváros kapuja. A távolban egy építőkockákból összerakott városka körvonalai látszottak. Gyermeki ügyetlenséggel felállított falak, házak, kémények, tornyok. Vidám, színes és megkapó látvány volt. Mégis volt benne valami szomorú. Dáridót legalábbis lehangolta, ahogy a kis várost reménytelenül körülfogta a végtelen mocsár piszkos, szürke karja. - Gyerünk! - szólt Mocsárka. - Essünk túl rajta. A Játékváros kapuja piros építőkockákból volt kirakva. Nem volt valami nagy építmény, éppen csak átfértek alatta. Amikor beléptek a város belsejébe, úgy érezték, mintha csak egy játékbolt kirakatába csöppentek volna. - Szervusztok! - köszönt rájuk egy apró, fényes szőrű plüssmackó. Nicsak, vette észre Dáridó, az egyik füle hiányzik szegénynek. - Mi járatban vagytok itt? - Csak nem azért jöttetek, hogy elvigyetek minket? - kérdezte felcsillanó szemmel egy töredezett, ütött-kopott hajas baba. - Én is itt vagyok, vigyetek engem is! - kiabált egy kis mozdony, és fürgén a lábuk elé gurult. - Szervusz Mocsárka! - dörmögött egy óriási rongymedve. Akkora volt, hogy tán át se fért volna a kapun. - De jó, hogy újra látunk! - Én is örülök nektek - mosolygott a lány. - Kedves vendégeket hoztam, ismerkedjetek meg velük! - Hahó! Isten hozott benneteket! - kiabáltak a játékok. Olyan gyülekezet támadt körülöttük, hogy alig fértek el egymástól. Reménykedő szemüket a jövevényekre függesztették, csak úgy áradt belőlük a megható bizakodás. Dáridó szomorúan nézegette őket. Hogyan is vihetnének el ennyi játékot? És kiket hagynának itt? Hiszen a többieknek megszakadna a szívük! - Nézz meg engem! - ágaskodott a kis mozdony. - Még sípolni is tudok! Csak meg kell húznod ezt a zsinórt itt a kéményem mellett! Dáridó lehajolt, és megrántotta a zsinórt. A kéményből rekedt sóhajtás szakadt ki, az is gyengén, elhalón. - Most már csak ennyit tudok - szomorkodott szégyenkezve a kis mozdony. - Akkor hallottad volna, amikor új voltam! Akkor még úgy fújtam, hogy hetedhét határon túl is meghallotta mindenki! De a kis gazdám annyit ráncigálta a sípomat, hogy végül elfogyott belőlem minden szusz. Utána már nem is voltam érdekes. Kihajított a szemétbe. - A kisvasút csöndesen pityergett, és hajdan volt szép hangját siratva arra gondolt, hogy talán már nem is kell többé soha senkinek. Dáridó megrendülten álldogált a játékok között. Mennyi szép és használható holmi! Eszébe jutott, hogy a szomszédjuk cserfes Boglárkája mennyire örülne, ha az övé lehetne egy ilyen csodálatos óriásmackó. Ahogy ezt a gondolatot forgatta a fejében, a mackó hirtelen eltűnt. Dáridó becsukta a szemét, majd kinyitotta újra, de az óriási rongymedvének akkor is csak a hűlt helyét látta. - Jaj, de jó! A maci gazdára talált! - ujjongtak a játékok. - Mi történt? - kérdezte meghökkenve Dáridó. - Biztosan gondoltál valakire, aki szeretné azt a mackót, ugye? - mosolygott Mocsárka. - Igen. - Ezért tűnt el. Az elhasznált, eldobott játékok csak úgy kerülhetnek ki innen, ha valaki új gazdát gondol ki nekik. - De hát ez nagyszerű! - ujjongott Dáridó. - Akkor segíthetünk a többieknek is! - Lázasan törni kezdte a fejét, hogy ki is vágyik még valamilyen játékra a faluból. Megvan! A sánta szabó kisfia! Pont olyan kisautó után áhítozott mindig, mint amilyen abban a poros garázsban álldogál! Ebben a pillanatban eltűnt a kisautó és a garázs. - Gyerünk Dáridó! - bíztatta izgatottan Mocsárka. - Találj még valakit! Biztosan ismersz még szegény gyerekeket! - Gondolj a boltos kislányára! - kiabált ki a hátizsákból Enderke. - Ő folyton csak egy hajas babáról beszél! Biztosan örülne neki! Tényleg, jutott eszébe Dáridónak, a hajas baba! S mikor odapillantott, a baba már nem is volt sehol. - Tovább, tovább! - zsongtak a játékok. - Keress még gazdát valakinek Dáridó! Dáridó azonban hiába törte a fejét, nem jutott eszébe senki és semmi. Hej, ha nem az ivóban ültem volna folyton, sóhajtott szégyenkezve, akkor biztosan többet tudnék a falu gyerekeiről! - És te, kezes bárány? - nézett rá reménykedve Mocsárka. - Te nem tudnál valakit találni? - Sajnos nem! - ingatta a fejét a bárány. - Sosem éltem igazi gyerekek között. A mi világunkban pedig más játékokkal játszanak, rájuk hiába is gondolnék. - Nem baj! - mondta kicsit letörten a kisvasút. - Azért az is nagyon jó, hogy legalább néhányunknak új gazdát találtatok! Köszönjük azok nevében is, akik már nincsenek itt! A kis társaság szomorúan búcsúzkodott. Igaz, nem jöttünk hiába, gondolta Dáridó, de milyen jó lett volna még többet tenni ezekért a szegény játékokért...
